A Tetovált Anyuka

10 év.

Ennyi idő telt el a két várandósságom között.

És visszanézve látom, hogy nemcsak a testem változott meg. Hanem én is.

25 évesen sok mindent adottnak vettem.
Azt hittem, majd mások tudják helyettem.
Azt hittem, ha elég sok tanácsot gyűjtök be, biztosan jól fogom csinálni.

35 évesen már tudom, hogy a legtöbb kérdésre nem a szomszéd néni, a Facebook-csoport vagy az internet fogja megadni a választ. 🌿

Azt is megtanultam, hogy a tudatosság nem azt jelenti, hogy mindent kontrollálni akarok.

Hanem azt, hogy kérdezek.
Utánanézek.
Mérlegelek.
És vállalom a felelősséget a saját döntéseimért.

Furcsa érzés látni, mennyit változtam 10 év alatt.

Nem lettem okosabb mindenben.
De sokkal jobban tudom, mikor kell másokra hallgatni… és mikor kell magamra. 🤍

És most kíváncsi vagyok rád:

Mi az az egy dolog, amit ma már tudsz az anyaságról, és bárcsak tudtad volna az első gyermeked előtt? 👇

Ma reggel én is olvastam Eszenyi Enikő nyilatkozatát, az áldozatok reakcióit, a cikkeket, kommenteket. Nem posztom és nem is szeretnék igazságot tenni.
Nem én leszek az, aki megmondja egy bocsánatkérésről, hogy az későn jön-e, vagy hogy mikor van az a pont, amikor már nem számít.

Viszont rengeteg gondolatot indított el bennem ez az egész történet.

Eszembe jutott, hány olyan főnököm volt, aki úgy ordított emberekkel mintha joga lenne hozzá.
Mintha a sikerei feljogosítanák arra, hogy megalázzon másokat.
Akkor még nem értettem, ma már igen: sokszor a saját frusztrációjuk, feldolgozatlan fájdalmuk csapódik le azokon, akik épp alattuk állnak.

Fontos azonban, hogy ez nem mentesít senkit a felelősség alól!
Viszont nekem segített a megértés abban, hogy ne ragadjak benne örökre az áldozat szerepben.

De nyoma az ettől függetlenül is maradt...

Ahogy ma reggel ezen gondolkodtam, rájöttem valamire:
én részben ezért lettem vállalkozó… mert annyira rosszul éreztem magam alkalmazottként… bántalmazottként.
Nem azért, mert főnök akartam lenni.
Pont ellenkezőleg.
Nem akartam sem másokat irányítani, sem újra olyan helyzetben lenni, ahol valaki visszaél a hatalmával.

Szerintem rengetegen élnek fél életet ilyen és ehhez hasonló tapasztalatok miatt.
Van, aki elnémul.
Van, aki menekül.
Van, aki továbbadja ugyanazt a fájdalmat, amit kapott.

És ezek mindenféle permutációi.

Közben mindannyian sebeket okozunk egymásnak.
Sokszor tudattalanul, későn felismerve. Néha túl későn.

Lehet, hogy vannak bocsánatkérések, amik elkéstek.
Ugyanakkor mégis azt érzem: van értelme kimondani dolgokat.
Felelősséget vállalni.

Mert lehet, hogy egy ilyen mondat, egy ilyen poszt, egy felismerés valakiben megtöri végre a láncot.

Van, hogy egy őszinte felismerés nem a múltat tudja megváltoztatni… hanem azt, hogy valaki hogyan megy tovább ezután.

Annyira furcsa számomra, hogy az anyává válás időszakában mennyire természetesnek vesszük azt, hogy mindenki csak a babára figyel.
Közben ott van egy nő is, aki épp teljes átalakulásban van.

Akinek aokazor pont nem arra van szüksége, hogy valaki átvegye tőle a gyereket.
Hanem arra, hogy valaki megtöltse a mosogatógépet.
Főzzön egy ebédet.
Ne kérdőjelezze meg minden mozdulatát.
Ne oktassa ki.
Ne vegye el tőle az ösztönös kapcsolódás lehetőségét azzal, hogy folyton azt sugallja: „én majd azt jobban tudom”.

Annyira sokat számít az, amikor egy nő mellett nem okosabbak akarunk lenni — hanem simán csak megtartóbbak.

Sokan szerintem ezt félreértik:
a támogatás nem mindig aktív segítség.
Sokszor “csak” bizalom.

Bizalom abban, hogy ő és a babája igenis képesek összehangolódni. 🤍