Midlife & Me

Hallott mindent. Nem mond el senkinek.
Nem ítél. Nem tanácsol. Nem kérdez vissza.

Őszintén? Ő a legjobb terapeutám – és ingyen dolgozik. Így terpeszben ülve. 🐶
Megzabálom ❤️🤗

Most hétvégén lett volna édesanyám születésnapja. 21 éve ment el.

Nem szoktam erről beszélni. Két okból.

Az egyik, mert valahogy mindig velem van. Nem látványosan, nem drámaian. Csak… ott. A másik, mert nem szeretem a sajnálatot.
Nem szeretem, amikor valaki emiatt néz rám máshogy. Nem lehet erre mit mondani, csak üres szavakat. Tudom. Ez nem egy történet, amit vigasztalásért mesélek.

De most mégis leírom, mert van köze ahhoz, amit csinálok.

Nagyon fiatalon ment el, 56 éves volt. Hosszú betegség volt.
És azóta, a mai tudásommal, sokszor elgondolkodom:
vajon tehettünk volna-e valamit másképp?
Egy tudatosabb, egészségesebb életmóddal?
Több mozgással, más étkezéssel, több figyelemmel a test jelzéseire? Mit kellett volna tenni, hogy megelőzzük?

Erre már nincs válasz.
De van egy döntésem.

Az életmódváltás nekem nem csak rólam szól.
Nem a nadrágméretről.
Nem a mérlegről.
Hanem arról, hogy ott akarok majd lenni.
Ott akarok lenni a lányaim esküvőjén.
Ott akarok lenni, amikor megszületnek az unokáim.
És nem csak „jelen lenni”, hanem aktív, energikus, játszó, utazó nagyinak lenni. Sokat nevetni velük, segíteni nekik mindenben.

A legjobban talán azt sajnálom, hogy ő nem lehet együtt az unokáival.
Pedig imádnák egymást. Ebben biztos vagyok. És a lányaimnak tudom, hogy kimaradt így az életükből a Mama érzés… nekünk így alakult.

És amikor edzeni megyek, amikor nemet mondok egy sütire, amikor főzök, amikor figyelek magamra —
nem csak magamért teszem.

Hanem miattuk is.

Mert én szeretnék egyszer az a nagyi lenni, aki nem csak a fotókon van ott és a csillagok között az égen. Hanem ott van a mindennapjaikban.

Nekem az életmódváltás nem kontroll:
Hanem felelősség és szeretet is. Értük, a gyerekeimért.

Most, az ő születésnapja miatt ez különösen igaz. 💛 Ezen a hétvégén nagyon sokat gondoltam rá és mosolygok, mert tudom, hogy büszke az unokáira es vigyáz rájuk, picit távolabbról ugyan… de itt van velünk. Szóval nem csak magamért kezdtem el… ezért is. ❤️
́szség ̈rökség

Péntek délután van, becsukom a laptopot mindjárt. Lezárom lassan a hetet.

Van egy örök dilemma, hogy:
Diéta vagy életmódváltás?
Én húsz évig azt hittem, a diétával van a baj.
Kiderült: nem azzal. Hanem azzal, hogy nem figyeltem magamra.

Az életmódváltás:
Nem elvonásról szól.
Sokkal inkább önismeretről.

Arról, hogy elkezdesz figyelni magadra.
Kitapasztalod, mi működik neked – és mi nem.
Mert bármennyire is szeretnénk, nincs egyetlen aranyszabály, ami mindenkire igaz. Vannak irányok, tanácsok, trendek… de a tested nem trendeket követ. A tested jelez.

Én hogy kezdtem el?
Őszintén? A saját káromon.

Agylobot kaptam a rengeteg diétától.
Kipróbáltam mindent. Kardióztam, miközben utáltam. Éheztem, mert csak akkor volt „eredmény”.
Emlékszem egy utazásra… visszanéztem a fürdőruhás fotókat. Behúzott hassal próbáltam „megmenteni a helyzetet”.
Sírtam volna.
Ez nem lehetek én.
Komolyan egész életemben diétázni fogok… és közben utálni a testemet?

Ott húztam egy vonalat fejben.
Azt mondtam: ELÉG.
Vissza akarom kapni a testemet. Nem büntetni. Nem gyötörni. Érteni.

Lefutottam az orvosi köröket. Vérvétel, nőgyógyász, dietetikus.
Eredmény? „Semmi bajod.”
A dietetikus kezembe nyomta a 160 grammos diétát. Már százszor próbáltam. Nekem nem működött.

És itt jött a teljesen “boomer”megoldás.
Vettem egy kockás füzetet.
Egy vércukormérőt (igen, az ujjba szúrósat).
És minden nap ráálltam a mérlegre.

Írtam. Mindent.
Mit eszem. Mikor edzek. Mennyi a cukrom evés előtt és után.
Ha nem mozdult a súlyom, változtattam az étkezésen.

És… működni kezdett.
Szárnyra kaptam örömömben.
Meg akartam érteni, mi mit csinál a testemmel.
Ez azóta is tart. Tulajdonképpen… ez lett a hobbim.

Ma már nem kockás füzetet használok, hanem kalóriaszámoló appot és nem minden nap, csak amikor kicsit mögé szeretnék nézni, hogy jól tippelek-e. Akkor pár napig írom.
Nem a számok megszállottsága miatt – hanem mert végre látom.
A fehérjebevitelt.
A rost–szénhidrát arányt.
A mintákat. Az összefüggéseket.
Nem ítélkezem. Figyelek.

Amikor már stabilan tartottam a súlyomat, akkor kezdtem az
edzéseket is komolyabban venni.
Innentől már alakformálásról szólt és szól mai napig a történet, nem a fogyásról.
Persze van hova fejlődni – húsz év rossz beidegződést nem lehet egy csettintésre átírni. És ez oké.

Imádom, hogy egyre több 60 feletti nőt látok sportolni. Nem negyven felettit. Hatvan felettit.
Mosolyognak. Energikusak. Élnek.
Nem „fiatalabbak akarnak lenni” – jelen vannak a testükben.
Kortalanná váltak, mert ők már rájöttek: nem ez számít.

És ezért írtam le mindezt:

Ha most indulsz el, szeretném, hogy rövidebb legyen az utad. Kevesebb önbántással, több megértéssel.

Jöttem pár recepttel, mert a legtöbben ezt kérdezik tőlem, hogy de mit eszel? Igen, lesz még recept is. De nem szeretnék "Borbás Marcsivá" válni 🙂.

Én imádom ezt a Midlife korszakot.
Szeretem, hogy végre magamat választom.
Van családi vállalkozásunk is, természetesen az időm nagy részét ott vagyok, de a Midlife&Me a szerelem projektem.
Nekem is zakatol közben az élet.
De most már nem ellene megyek – hanem együtt haladok vele!

Kommenteljetek bátran! Szeretném hallani a gondolataitokat... Szerinted diéta vagy életmódváltás? Neked mi működik és mi nem?